De eljött az idő, hogy az állandó öröm, avagy az elégedettség állapotába emelkedjek. Hitem és tudásom szerint ez egyféleképp lehetséges. Meg kell találnom életem célját, teremtésem okát. Azt, amiért itt vagyok! Ez majd feloldja létem hiábavalóságának érzetét, s megszűnik végre, az a mélyről jövő szomorúság, melyet minden áldatlan reggel érzek, mely mérgezi minden napom, s mely a szebb jövő érdekében tett minden erőfeszítésemet, hiábavalóvá teszi.
Az életnek ez az a területe, ahol a leghasznosabb lehetek, ahol az embertársaimat legjobban szolgálhatom, ahol a legtöbbet adhatom! S akkor a gazdagság, mely lelkem természetes állapota, – és be kell, hogy valljam – énem legfőbb kívánsága is, szükségszerűen beteljesedik. Hiszen, ahol a legtöbbet adhatod – a hatás, ellenhatás törvényének értelmében – a legtöbbet is kapod.
Már egy ideje tudom számomra ezen az úton az első lépés az írás, s az általa lehetővé tett folyamatos tanulás, míg a felismerések fényében meg nem világosodom! S akkor már azt is tudni fogom, hogy mi a következő lépés a beteljesedett boldogság felé vezető úton! De egy dolog ismerni az utat, és egy másik dolog járni rajta. Sokáig halogattam a dolgom, nem tehetem tovább! Szóval tennem kell érte, hogy az általam megálmodott jövő közelebb kerüljön. Minden leütött billentyű egy apró lépés, mely a megvalósulásához vezet.
Semmi sem lesz „magától” a tiéd. Megszületned is küzdelmes volt. Élni is. Tanácsolom: tanuld meg élvezni a küzdelmet. De ezt csak akkor tudod, ha hiszel magadban. És hiszel a győzelmedben. Akkor a harcod nem elkeseredett lesz, hanem játékos. Van valaki benned, aki ezt tudja. És föl tud állni a padlóról. És újra tudja folytatni a csatát. És hisz abban, hogy eljön majd a te időd. És előbb-utóbb kijutsz a napra. És megszépülsz. És kivirágzik az életed. Csoda van – de ne várj rá, mert te magad csinálod. Az a valaki csinálja, aki benned él, s mindezt tudja. (Müller Péter)
„A Nadján, avagy a nagyján már túl vagyok! Még hogy az életnek nincs humorérzéke… A Nadja a legutolsó gyenge próbálkozásom volt párkapcsolati szinten. Mérhetetlen lelki fájdalmon mentem keresztül, de szükséges volt a mértéke, különben sosem tudatosult volna…
Aktuális volta miatt, egy régi emlék bukkant fel a múlt ködéből! Közel 15 év múlhatott el, amíg eljött ez a pillanat, amikor végre érzem annak a súlyát, amit előlegbe ott kaptam! …Egy baráti összejövetelre voltam hivatalos. A házigazdaasszony, mint a barátját, büszkén mutatta be nekem az öreg ’szívtiprót’. Már korábban is felfigyeltem rá, kitűnt a tömegből. Szemmel jól láthatóan remekül érezte magát a bőrében, és ez által a társaságban is. Épp ennek okán tűnődtem, míg ő méltóságteljesen vonult… majd egyszer csak hirtelen ötlettől vezérelve odahajolt hozzám. Talán fiatalkori önmagára emlékeztethettem – gyermeki huncut fény villant a szemében, s mint egy havernak, diszkréten odasúgta: „Tudod, hogy mire jöttem rá Barátom? Én megtaláltam az ’Igazit’! Az én vagyok magamnak. és ezzel a sok kurvával – biccentett egyet a fejével kifelé – csak magamat csalom!”
Visszatérve az előző gondolatmenethez, miközben majd meg szakadt a szívem, másfelől ’perverz’ módon élveztem. Mert annyi éjsötét szeretetlen év, annyi fájdalom után képes voltam újra mérhetetlenül szeretni… s így, még ha gyötrelem is volt, de újra éltem! Hol volt az a pont, mikor ennek ellenére, avagy pont ezért, de elengedtem? Bevallom jóval azon túl, hol már minden büszkeségemet elvesztettem. Mikor a józan ész kénytelen-kelletlen győzedelmeskedett, akkor mikor a szabad akarat tisztelete és a birtoklási vágytól megtisztult önzetlen szeretet arra késztetett. És most először életemben nem akartam, hogy átélje amit velem tett, nem akartam, hogy megfizessen. Magam sem értem, de azt akartam, hogy legyen boldog azon az úton, amit magának választott! S ahogy felszabadítottam, ez engem felszabadított!
Száz szónak is egy a vége, nagy pofon volt az élettől, mely visszavezetett önmagamhoz. Egy buddhista tanmese jutott ezzel kapcsolatban az eszembe: „Az istenek megteremtették a világot, már csak az volt hátra, hogy az erőt is belehelyezzék. Tanakodtak hová tegyék, hogy az ember meg ne találja. Egyikőjük azt mondta: Tegyük a föld alá! Az nem jó, mondta egy bölcsebb isten, mert az ember előbb-utóbb feltúrja a földet és megtalálja. Tegyük a hegy tetejére! …Végül a legbölcsebb, legöregebb isten szólalt meg: Nem tehetjük a hegy tetejére, az ember előbb-utóbb megmássza a hegyeket. Tegyük magába az emberbe, ott sose fogja keresni.”
Kint kerestem az elégedettséget, de semmi nem volt elég. Kint kerestem az elismerést, mert nem volt önbizalmam. Megpróbáltam hát mindenkinek megfelelni, de magamnak kellett volna. Hitetlenként kint kerestem a hitet, kint kerestem Istent. Nem találhattam. Végül magamban leltem rá, pedig a lelkemen keresztül mindig beszélt hozzám. Néha felismertem, hogy rajtam keresztül az emberekhez szól, s ma már tudom, akik emiatt vonzódtak hozzám, ők is csak őt keresték, pontosabban önmagukat!”
